Marci születése lassú volt és hosszú. De emlékszem, azután a 15 óra kőkemény erőfeszítés után a férjem olyan büszke volt rám/ránk, mint még soha. Azt hiszem, az egy olyan fordulópont volt a kapcsolatunkban, ami örökre összebilincselt minket. Semmihez sem fogható érzés volt az a nap. Később mikor hazamentünk a kórházból, a gyermekágyas hetekben minden nap arra gondoltam elalvás előtt, hogy a kórházban vagyok, és megszületett Ő. Talán ettől a pillanattól fogva vártam a következő szülés-élményemet. Mikor Marci nagyobb lett és megint elkezdtem futni, folyton arra gondoltam futás közben, hogy jövő olyankor már megint babát akarok várni. A hányós első három hónap ellenére, a mozogni nem tudós két utolsó hónap ellenére, ez volt minden amire gondolni tudtam.
Amikor Marci 16 hónapos lett, megtudtuk, hogy ismét babát várunk. Imádtam megint dokihoz járni, úgy vártam az ultrahang időpontokat mint a gyerekek a Karácsonyt. Izgatottan vártam minden vizsgálatot: már nem azért voltam izgatott, mert nem tudtam mi vár rám, hanem pont azért, mert már tudtam melyik héten mire számítsak. Noha Bercivel kifejezetten erős volt a hányós időszak, a 2. trimesztert nagyon élveztem. Meggyőződésem, hogy a kismamákat bizonyos atmoszféra leng körül, ami a többi anyukából együttérzést, az apukákból elismerést, a férfiakból tiszteletet, a fiatal lányokból pici irigységgel kevert csodálatot vált ki (már akiből), és én ezt nagyon élveztem. Sosem takartam el a pocakomat, nagyon szerettem hogy szép nagy, nagyon büszke voltam rá mindig. Rám maximálisan igaz volt a rózsaszín ködös várandósság, teljesen más színben pompázott a világ. Azóta is vágyom erre az állapotra.
A második szülésem tökéletes volt. Amikor Berci megszületett, akkor azt mondtam, hogy ha ilyen lenne minden ezután következő szülés-élményem, akkor bármennyit szülnék még. Egy dolog árnyékolta be az amúgy számomra misztikus kórházi napokat: nagyon hiányzott Marci. De megint ugyanaz volt, mint előtte: anyukák, akik kedvesek egymással - ott és akkor, ugyanazzal az élménnyel telve csak kedves mosolyok és boldogság hatja át a gyermekágyas osztály termeit és folyosóját. Nekem nagyon jó élmény volt mind. És nagyon kedves anyukákkal kötöttem barátságot a kórházi 3 napjaimon.
Harmadik babánkra ugyanúgy vágytam, mint a másik kettőre. Egy icipicivel talán azért jobban, mert ő kicsit váratott magára, tehát több időm volt a vágyakozásra. Vele már igazán rutinosnak éreztem magam, és mivel más évszakban vártam, kicsit talán könnyebben viseltem a hányós időszakot is. A vége azért volt azonban nagyon nehéz, mert a két nagy miatt nem tudtam annyit pihenni amennyit szerettem/kellett volna, és a tehetetlenségtől (hogy képtelen vagyok annyit dolgozni itthon mint amennyit kéne) sokszor voltam feszült és ideges. A szülés napja azonban a legjobbkor érkezett el, tökéletesen időzített Lóci is. Nagyon gyors és nagyon fájdalmas volt, és Lóci nagyon nagy baba volt. De talán emiatt is büszke voltam magunkra, hogy ismét megcsináltuk. Az volt csalódás, hogy nem voltam annyira fitt mint Berci születése után. Viszont a 4 kórházi napot igazi hotelbéli all-inclusive üdülésnek éltem meg: csend, nyugalom, kisbaba, ágyba kaja, napsütés, boldogság (na, jó - az utófájásokat szkippeltem volna :D ).
Akármikor, akárhányszor végigcsinálnám újra. Az tart vissza, hogy a már meglévőinkre is vigyáznunk kell, gondoznunk kell, időt, figyelmet, energiát kell rájuk fordítani, hogy mindannyian jól legyünk: a gyerekek és mi külön-külön, valamint a házasságunk is. Egy dolog végigcsinálni egy várandósságot és egy szülést, de a neheze azért azután következik, és a gyerekek számával a feladat egyre növekszik. Nálam mégis évente elérkezik a pillanat, hogy újabb kisbabára vágyom, és úgy érzem, az otthonunkba mindig kell egy pici baba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése