Hitvallásom a gyermeknevelésről

A gyermekvállalás után a második legkényesebb téma szerintem a gyermeknevelés. Minden anya és apa másmilyen családból jön, mást visz magával a párkapcsolatába és így a gyermekének is mindenki mást ad át. Mások az értékrendek, mások a családjaink. Szerintem nincs egyetlen minta amit minden családra rá lehetne húzni, hogy így és így kellene csinálni. 

Amit én a legfontosabbnak tartok: senkinek nincs joga ítélkezni a másik ember gyereknevelését illetően. Szépen, otthon a férjének/párjának/partnerének elmondhatja bárki a véleményét, de igazságosztáshoz senkinek nincs joga, én úgy gondolom. Lehet, hogy valami nem tetszik, valamivel nem értünk egyet, mi másképpen csinálnánk, de hogy minősítsünk másokat - az véleményem szerint nem fair.

Létezik millió gyermeknevelési szakkönyv. Ahogyan azt már leírtam itt, én nem nagyon olvastam direkt a gyermeknevelésről. (Azon kívül amit ebben a témában gyógypedagógiai és pedagógiai tanulmányaim során megtanultam.) Abban azonban biztos vagyok, hogy nagy hasznunkra válik, ha több tudás birtokába jutunk.

Úgy érzem magamon, hogy gyermeknevelés kérdésében én nagyon sokat tanulok más anyukáktól, akiknek pl. nagyobb gyermekei vannak, de bárki mástól is - csomó trükköt, tippet, ötletet tudok ellesni és sokszor kérdezem meg őket és kérek tőlük tanácsot. A rengeteg információból kiszűröm, hogy mi az amit én használni és alkalmazni tudok, és máris annyival több lettem.

A legérdekesebb pedig, amire mostanában jöttem rá, hogy gyermeket nevelni a saját gyermekeim tanítanak meg!!! A nagyobbik fiam nagyon hasonlít rám, és neki pontosan tudom a pillantásából, hogy mire vágyik, és hogy hogyan kezeljem. Mivel ennyire hasonlít rám, nála nem okoz nagy fejtörést, hogy melyik problémáját hogyan oldjam meg, mert vagy eszembe jut rögtön egy hasonló szituáció az én gyermekkoromból, vagy csak simán elképzelem, hogy én mire vágynék ugyanabban a helyzetben. A kisebbik fiam egy teljesen más személyiség, aki teljesen másképpen reagál minden addigi "bevált módszeremre" - ami nem is igazán egy kifejezett módszer, csupán az én reflexszerű hozzáállásom a bátyjához, amit rá is rá akarok húzni - és jéé, nem működik. Őt tehát nekem kell megtanulnom, hozzá nekem kell igazodnom. És az ilyesmire szerintem nincsenek könyvek, hanem maguk a gyermekeink tanítanak meg minket jól kezelni őket. Minden gyerekben van egy "gomb" (pl. egy kedves mondat, egy határozott NEM, egy elterelő játék, egy mese amivel megnyugtatni akarunk), amit ha "megnyomunk" (a kellő időben a kellő módon ellőve), a gyerkőc "(együtt)működik". Ezeket a "gombokat" kell nekünk megtalálnunk a gyerekeinkben és akkor könnyebb lesz minden. Ráadásul egy családon belül is ami az egyik gyereknek jó és hasznos "nevelési eszköz", az a másiknál lehet, hogy teljességgel haszontalan! (És én pontosan emiatt gondolom úgy, hogy nem szabad ítélkezni más szülők fölött, mert mi nem ők vagyunk, az ő gyerekük pedig nem a miénk - miért is lenne rájuk érvényes mindaz, ami nekünk/velünk működik.)

Éppen ezért nem lehet szerintem "módszereket" úgy eladni, hogy az majd megoldás lesz minden helyzetre és minden gyerekre, nem beszélve az olyan hozzáállásról, hogy "így és így kell gyereket nevelni". Ahogyan rám pl. nagy a 38-as ruha, vagy kényelmetlenül érzem magam piros miniszoknyában és azonnal hasra esnék tűsarkúban, így a gyerekekre sem lehet ráhúzni egy-egy ilyen módszert.

Van sok olyan mondat, reakció, hozzáállás, amivel egészen biztosan jót teszünk a gyermekeinkkel, és ezek a lényeg. Szerintem a következők ilyenek:

- Ha sokszor elmondjuk nekik, mennyire szeretjük őket.
- Ha sokszor elmondjuk, hogy milyen büszkék vagyunk rájuk.- Ha felemeljük és megpusziljuk őket, amikor arra van szükségük.- Ha nem sürgetjük őket, és megvárjuk a tempójukat (pl. beszédfejlődéssel, szobatisztasággal stb.)
- Ha figyelembe vesszük a személyiségüket, vérmérsékletüket.
- Ha nagyon sokszor megdicsérjük őket.
- Ha mindig figyelünk rájuk és meghallgatjuk őket.
- Ha komolyan vesszük őket és hiszünk nekik.
- Ha beismerjük amikor mi hibázunk, és tudunk mi is bocsánatot kérni.
- Ha őszinték vagyunk velük.
- Ha sokat beszélgetünk velük.
- Ha sok minőségi időt töltünk velük.
- Ha engedjük őket tanulni a saját hibájukból.
- Ha határozott és következetes korlátokat szabunk nekik.
- Ha reális és teljesíthető elvárásokat támasztunk velük szemben.
- Ha bátorítjuk és biztatjuk őket, ha olyan dolgot csinálnak, amiben bizonytalanok.
- Ha nem csak kiszolgáljuk őket, hanem értelmes feladatokat is adunk nekik.
- Ha próbáljuk őket minden helyzetben megérteni és elfogadni.
- Ha arra tanítjuk, hogy ha rosszat csinálnak, annak következményei vannak és azokat vállalják.
Ezekhez nem kell pszichológusnak, pedagógusnak, semmilyen szakembernek lenni, csupán anyának/apának. Ha ennyit megteszünk, elrontani nem tudunk semmit, és egészen biztosan jól csináljuk!!!