Kistestvér születik

Hamarosan megérkezik a családunkba a 3. gyermek, így megint aktuális témánk a közelgő testvér-féltékenység, az alkalmazkodás, és egyéb "csoport/család"dinamikai kérdések. :) Megint szeretném jelezni, hogy én csak a saját tapasztalatainkat írom le, semmi ami velünk történt, nem törvényszerű. Azért írom, hátha valakinek pont ez mutat utat, vagy jelent segítséget!

A nagy tesó alkalmazkodásának fázisai, és érzelmi megnyilvánulásai

I. A kezdetek: a fogantatástól, (a szoptatáson keresztül,) a várandósság végéig
Úgy tapasztaltam, hogy a kistestvér születésének kérdése és az ezzel járó konfliktusok, problémák, érzelmi megnyilvánulások rögtön a kistesó megfoganásával kezdődnek. Én még szoptattam a nagyobbik fiamat, mikor várandós lettem az öccsével. Titokban reméltem, hogy megvalósul nálunk is az, amit sokan mesélnek, hogy a tej íze megváltozik a hormonok hatására és a nagyobb már magától nem kér anyatejet. (Érdekes, ilyen történeteket többségében lányos anyukáktól hallottam!) Nálunk ez mindkét esetben úgy nyilvánult meg, hogy a fiúk még jobban ragaszkodtak hozzám (pontosabban a mellemhez) és minden apróság miatt szopizni kérezkedtek az ölembe: ha megütötték magukat, ha unatkoztak, ha csak arra jártak a szobában, ahol ültem, ha csak úgy simán eszükbe jutott. Nálunk a hormonok éppen az ellenkezőjét váltották ki a srácokból. Marci 4 hónapos várandós koromban, Berci 5 hónapos várandós koromban hagyta abba magától a szopizást (erről bővebben itt).

várakozás

A nagyobbaknak szépen lassan hozzá kell szokniuk anyukájuk testi változásához és az ezzel járó, rájuk nézve kellemetlen "mellékhatásokhoz": nem férnek már el olyan kényelmesen az anya ölében; az anyukájuk nem tudja őket egyáltalán, vagy olyan gyakran felemelni; nem lehet vele már úgy birkózni mint régen; gyakran szólnak rájuk, hogy "finomabban/óvatosan/vigyázz a hasamra" stb.; nem tud anya mindenért lehajolni/mindent egyedül elpakolni. Érzelmileg ezt is fel kell valahogy dolgozniuk. Marcinál a szopizásról való leszokással egy időben alakult ki az, hogy a hajamat fogta (ezt adtam a kezébe altatáskor - és még most is néha kéri), viszont teljes megnyugvást nyújt neki (sőt, óvónénijeinek a haját is simogatja, mikor beadom őt reggel és elmegyek). Berci a melleimet szorongatta, de most már olyan erővel, hogy általában inkább megfogom a kezét és úgy alszunk el, de ő ilyen mértékben nem igényli a testi kontaktust. Tehát én azt éreztem, hogy kell nekik egy biztos pont (a megszokott helyett - szopizás, ölbebújás stb.) ahogyan az anyukájukhoz csatlakozhatnak fizikálisan. Berci például azelőtt jobban szeretett a saját kiságyában aludni, de amióta kistesót várok, éjszaka 1-2x ő is bekérezkedik a franciaágyba.

így fért hozzám

A várandósság során (én valamiért úgy érzem, hogy a pocak növekedésével egyenes arányban) jelentkeznek szeparációs szorongáshoz hasonló tünetek is. Berci 2 éves múlt, és én most vagyok 7 hónapos várandós (óriási pocakkal). Pár hete Berci nem hajlandó az Apjával több időt a játszótéren tölteni, ha én nem megyek velük. A férjem elmondása alapján Marcival ugyanez volt annak idején. A kisebbik csak lődörög/ténfereg a játszón, nem találja a helyét itthon sem. Ha bemegyek a hálószobába beágyazni, és ő pl. addig az étkező/konyhában játszott, azonnal jön utánam. Mondanom sem kell, hogy ismét a gyermekem társaságában ülök a wc-re minden alkalommal. Továbbá soha, semmilyen ajtót nem enged becsukni. :D Én ezt a jelenséget "valami van a levegőben"-nek nevezem (lehet, hogy a pszichológiában van erre megfelelő szakszó, én nem tájékozódtam külön a szakirodalomban ezért). Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a dolgokat engedjük a gyereknek (hogy jöjjön utánunk - akár a wc-re is, legyünk velük minél többet), nehogy a tesóhoz társítsa később. Nekem nagyon furcsa volt az, hogy tulajdonképpen egy kisgyerek nem tudja pontosan, milyen az, ha kistestvére születik, mégis valami kép/elképzelés kialakul benne azok alapján amiket mi mondunk neki (pl. hogy Lóci van a pocakban, ott van a baba stb.) és pl. a játékbabát többször odahozza Berci a kezünkbe. És számomra megdöbbentő, hogy ez a kép/elképzelés mennyire hasonlít a majdani valósághoz!

látogatóban a kórházban

II. A szülés körüli időszak
Marci 2 éves és 3 hetes volt, mikor Berci megszületett. A szülés előtti héten 1 éjszakát a szüleimnél töltött próbaképpen. Mivel mi nagyon keveset altattuk a gyerekeket tőlünk távol, így elalvásnál sírt, de azért elaludt és csak egyszer kelt fel éjjel. Anyukám feküdt mellé, és az  haját simogatva visszaaludt. Berci még nem aludt egyszer sem tőlünk távol, de tervezzük, hogy az Apjukkal elmegy a 2 fiú nagyszülőkhöz egy éjszakára szintén próbaképpen. Mi ezt azért tartottuk fontosnak, hogy legyen (minimum) egy ilyen próba, hogy ne hideg zuhanyként érje a nagyobbat, hogy nem elég, hogy Anya nem volt vele éjszaka, de még egy másik babát is hozott magával. Marcival hatalmas szerencse volt, hogy a második próbaéjszaka utáni délelőtt megindult a szülés, így délutánig a nagyszülőknél maradt, és este már otthon aludt az Apjával a saját otthonunkban. Természetesen ahol a gyerekek sokat alszanak a nagyszülőknél/szülőktől távol, ott mindez szerintem sokkal zökkenőmentesebben történik!
Én rettegtem attól, hogy mi lesz Marcival, amíg én Bercivel bent leszek a kórházban. Sokat gondoltam rá, és picit sírtam is, annyira hiányzott. Mindenképpen ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjenek be hozzám látogatóba, és akartam azt is, hogy megnézze a tesóját (ahol én szültem, látogató nem mehet be a kórtermekbe, így a babát nem foghatta meg sajnos). A család elbeszéléséből úgy tudom, hogy közvetlenül azután hogy elmentek a kórházból, Marci nem sírt, csak már a buszon, mikor eszébe jutottam. Érdekes volt, hogy a kórházban sem rohant hozzám úgy, mint máskor, nem is nagyon bújt hozzám, nem is ölelt annyira mint szokott... És ez egy teljesen természetes dolog, nem is esett rosszul, inkább tehetetlennek éreztem magam, és minél előbb otthon akartam lenni velük.

hazamenetel: első érint(ke)zés

III. Otthon, édes (felborított) otthon
A hazaérkezés, az első éjszaka, az első napok nagyon törékeny időszak. Én nagyon nagy figyelmet szenteltem arra, hogy annyit legyek a nagyobb gyerekemmel amennyit csak tudok. Így történt, hogy így szoptattam a kisebbet minden alkalommal:

egy gyerek a mellemen, egy a hátamon :)

Mikor Berci elaludt, Marcival mindig kettesben töltött programot csináltunk, akár olyat is, hogy elmentünk valahova egy kis időre. Különben pedig nappal Berci mindig ott aludt velünk egy helyiségben, ahol játszottunk: egyrészt, hogy a kicsi a közelünkben legyen és érezze, hogy zajlik körülötte az élet, másrészt, hogy Marci szokja a testvére jelenlétét, és hogy ez már ezen túl mindig így lesz. :) Én úgy éreztem, hogy nagyon durva hatással nem volt Marcira a testvér érkezése. Nagyon anyás lett (még sokkal jobban, mint előtte), de mindig "megkapott" engem, amikor kellettem neki, és szerintem ez megoldás volt erre. Berci irányába voltak indulatai, nem szépítek. De mindig csak összeszorított szájjal vagy ököllel állt mellette, soha nem bántotta. Egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy Berci autósülésből kilógó pici ujjába beleharapott, de összesen egy volt ilyen alkalom. Szintén nagyon fontosnak tartottam, hogy sokat legyenek együtt a testvérek már a kezdetektől: fürödjenek együtt (az elején Marci vegyen részt a babafürdetésben), aludjanak együtt, és mindig legyenek egy légtérben ha otthon vagyunk, és nem "kettesben idő" van. Minél kevésbé óvjuk a kicsit a nagytól, szerintem annál jobban szűkítjük a köztük lévő távolságot!

fürdetés - együtt

Marci arca mindent elárul: így volt ez az első hónapokban

édes hármas

mikor már kezdte megszokni az új helyzetet

Érdekes kérdés volt nálunk az alvási elrendezés. Marci maradt köztünk a franciaágyban, Berci pedig mellettünk aludt a kiságyában. (Ez a mai napig így van, és hamarosan ki kell találnunk valamit, mert több gyerek nem fér már be az ágyunkba sem, és a szobába sem nagyon.) Fontosnak tartom, hogy a nagy tesó ne érezze úgy, hogy a kicsi kitúrja őt a helyéről/az ágyából. Úgy gondolom, ha a testvérek egy szobában alszanak (akár a gyerekszobában, akár a szülőkkel együtt), simítja a feszültséget, mivel egyenrangúságot sugároz már az is, hogy ki hol alszik. Míg ha a kicsi a szülőkkel alszik, a nagy pedig külön, ettől a nagy kitaszítottnak, kirekesztettnek érezheti magát. Természetesen ez akkor igaz, ha kicsi a korkülönbség. Valószínűleg egy iskolásnak már nem okoz ilyen törést az életében, ha a kis tesó a szülőkkel alszik, ő pedig saját szobában.

együtt játszottak

 itt már Marci kérte, hadd fogja meg Bercit

a hintában is elfértek ketten

együtt fürdés

IV. Jéé, ez mozog; igazi élő baba!!!
Ahogy én tapasztaltam, a szülés utáni felborult családi rend akkor borul fel még egyszer, mikor a síró-szopizó-kalimpáló kicsiből egyszer csak mozgó-játékot elvevő-belemagyarázó valaki lesz, aki igenis aktívan részt vesz már a család életében. Mikorra a nagyobb már elfogadta, hogy nem egészen olyan ez a kistesó-biznisz ahogy ő elképzelte: nem lehet vele focizni, sem játszani, sem beszélgetni; mire belenyugodott, hogy van mellette valaki, aki ugyanúgy igényt tart az Anyára (az Ő anyukájára), akihez sietni kell szoptatni, megnyugtatni, elaltatni; azért szerencsére LEGOzni, beszélgetni, dínókkal játszani, kisautózni Anya csak Vele szokott - bumm - a kicsi babából mozgó, kúszó-mászó-álló kisember lesz, aki hamarosan szemet vet a dínókra, a kisautókra, sőt, még a LEGOkra is, ha nem vigyázunk.
Nálunk ekkor következett be a második indulathullám. Mivel a nagyobb pontosan tudja, hogy akkor dicsérik meg, ha megszeretgeti a kisebbet, jó köntösbe el lehet rejteni ezt az indulatot: egy kis pusziból lett harapás, vagy egy simogatásból lett hajtépés, egy kis cirógatásból lett ütögetésből lett odacsapás nálunk is előfordult párszor. Nem volt gyakori, de előfordult. Az én megoldásom az volt erre a viselkedésre, hogy határozottan közöltük a nagyobbal, hogy nem szabad a kicsit bántani, mert az fáj neki; csak finoman szabad hozzányúlni, és őt azért még mindig nagyon szeretjük, szeresse ő is így a kicsit. Ez működött. Mivel Marci szeretetnyelve amúgy is a szeretgetés/simogatás/puszilgatás, ezzel nagyon szépen el tudunk simítani sok konfliktust a mai napig is.

Marci: kicsit szívatja, kicsit barátkozik vele; Berci egyszerűen isteníti a tesóját

megszorongatná, de nem teszi; a kicsi meg boldog, hogy vele van a nagyobb

egy kicsit megszeretgetem, egy kicsit megpiszkálom

ez egy viszonylag finom puszi :)

Nem titkolom, nem tagadom: nem könnyű ez az időszak, bár nálunk elég gördülékenyen és problémamentesen zajlott. Talán azért volt könnyű számomra, mert Marcihoz nagyon könnyen megtaláltam a kulcsot, és tudtam hogyan kezelni minden mozzanatát. A fenti képeken is látszó és kiérezhető feszültséget nagy türelemmel és annál nagyobb szeretettel érdemes kezelni.

A kisebb testvér szemszögéből mindez
Nekem két húgom van, és anyukám sokat mesélt róla, hogy a nagyobbik (aki 3 évvel fiatalabb nálam) mindig milyen csodálattal nézett rám, és hogy én milyen kegyetlenül bántam vele. Valami ehhez hasonlót én a saját gyerekeimnél is megtapasztalhattam. Nekem különösen az fájt, ahogyan/amilyen áhítattal az öcs ránéz a bátyjára. Így:

"Hogy te milyen ügyes és okos és erős vagy!"

És hogy szegény kis másodikom milyen elutasítást kap sokszor. Ilyenkor nálunk az vált be, hogy Marcit dicsértük, hogy ő milyen nagy, mennyi mindent tud már, és mi is milyen büszkék vagyunk rá, és Berci is nagyon büszke az ő nagy testvérére! A második baba beleszületik egy helyzetbe, ahol a testvér az alapjárat. Magzatkorában hallja a nagyobb hangját, érzi a simogatását, puszilgatását már a pocakon keresztül. Számára a nagyobb testvér az egyik legfontosabb lény a világon. Mikor a kicsi már valamennyire játszik, teljesen elbűvöli, hogy a nagy már miket tud. Nálunk az utánozós téma még nincs napirenden, de előbb-utóbb elérkezik az is. Abban reménykedem, hogy mivel Marci-Berci között csak 2 év a korkülönbség, nagyon hamar egyforma dolgok fogják őket érdekelni, és Marciban elnyomja majd azt az érzést, hogy utánozza őt Berci, az, hogy inkább a társat látja meg benne.
Az együtt játszás jelei, amikor tényleg szinte partnerek, most év elején jelentkeztek náluk (M: 4 éves, B: 2éves korában). Amit én előnynek érzek: ha a kisebb hamar és érthetően beszél, talán korábban is társra lelnek egymásban a testvérek. Mivel Berci nem nagyon beszél, és azt sem nagyon érthetően, szerepjátékokat még nem tudnak együtt játszani (2 évestől nem is várom!). Egyébként Marci kiválóan megérti a tesóját, és ez mindenre vonatkozik: hogy mit szeretne, miért sír, mit mond, mire gondol! És a játszótéren úgy vettem észre, hogy azok a gyerekek, akiknek van kis testvérük, nagyon érzékenyek arra, ha egy kicsi elesik, gyakran segítenek a kicsiknek, fogékonyak arra, ahogyan ők játszanak: nem csúfolódnak; elfogadóak, megértőek és toleránsak. (Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy az egykék nem, hanem hogy a nagy testvérek mindenképpen ilyenek!)

játék amit mindketten élveznek

"Jól vagy, Berci?"

büszkék egymásra

séta

szeretet

Ahogy telik-múlik az idő
Minden egyre szebb lesz és jobb! Marci 3,5 évesen ovis lett. Minden reggel Bercivel együtt viszem őt oviba, elbúcsúzunk. Marci szerencsére sosem volt féltékeny arra, hogy ovi-idő alatt én Bercivel itthon vagyok. Nem tudom miért, de szerencsére ez így nagyon jól sült el. Mivel itthon vagyok a kicsivel, ebéd után megyünk Marciért - ismét Bercivel! Ilyenkor Berci általában alszik a babakocsiban (nem sok vizet zavar) és már meg is van a Marcival "kettesben töltött idő", ugyanis télen-nyáron sétálunk hazafelé az oviból, és mivel viszonylag messze járunk, így ez az idő is elég ahhoz, hogy Marci úgy érezze: én az övé, Ő az enyém. :) Berci néha már a liftben, néha csak a lakásban ébred fel, és ilyenkor a két testvér egymásba borulva öleli a másikat: na, ezek életem egyik legszebb pillanatai! Ha Berci oviba menet sem alszik el, akkor van ez:

kéz a kézben

anyai szívem csak úgy repes ilyenkor

Természetesen fiúk lévén megvannak a napi harcok, bunyók, rivalizálások; de úgy érzem, hogy ezeken mindenki átesik bármilyen közösségbe kerül, és a testvérrel lemeccselt csatákon keresztül is rengeteget tanulnak a másik emberről és a saját megküzdési és problémamegoldási stratégiáikról.

Szóval, mindent összevetve úgy érzem, hogy nagyon klassz dolog, ha valakinek megadatik, hogy testvére legyen, és nem szabad aggódni, hogy a nagyobb sérül-e, mert még ha a legelején kicsit ki is billen a megszokott világából, én nem sérülésnek nevezném, inkább átalakulásnak, formálódásnak ezt a folyamatot - és hosszú távon nagyon sokat épül akár a nagyobb, akár a kisebb gyermek személyisége azáltal, hogy vannak ők egymásnak! Egy dolgot kiemelnék viszont: hogy a szülőknek nagy felelősség és hatalom van a kezében, hogy két gyereket hogyan viszonyít egymáshoz; és nagyon sok múlik azon, hogy a szülő nem versenyezteti, nem helyezi egymás alá/fölé, nem részesíti előnyben/hátrányban, nem szereti jobban/kevésbé a testvéreket!